A magyarok és a varsói felkelés



A lengyel-magyar testvériségről tanúskodó számos esemény közül az egyik legfényesebb a magyar hadsereg 1944-ben, a varsói felkelés 63 napja alatt tanúsított magatartása. A magyarok akkori tetteire a mai napig emlékezik Varsó, emlékeznek a lengyelek.

Magyarország a II. világháború alatt a III. Birodalom katonai szövetségesi rendszerébe tartozott. A magyar hadsereg a keleti fronton harcolt, jelentős veszteségeket szenvedve. Számos, Németország által megszállt országban állomásoztak magyar katonák, akik azonban soha semmilyen lengyel fegyveres alakulat ellen nem léptek fel fegyveresen, Lengyelországot nem kezelték megszállt országként. Általában véve nagyon pozitívak az azokról a helyekről származó beszámolók, ahol a frontról áthelyezett, illetve 1943-tól a frontra helyezett magyar katonák állomásoztak. A magyar tisztek képesek voltak megértetni katonáikkal, hogy nem ellenséges országban vannak, fegyelmezettnek és tisztelettudónak kell lenniük a lengyel lakossággal szemben. A német hírszerzés tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen hangulat uralkodik a Lengyelországban állomásozó magyar katonák között, kaptak jelentéseket arról is, hogy felszereléseket, sőt fegyvereket adnak át lengyel földalatti szerveződéseknek, főleg a Honi Hadseregnek. A Wehrmacht vezetősége tudta, hogy nehéz lesz a magyar csapatokat felhasználni a lengyelek elleni fellépéshez, de 1944-ben már nem nagyon volt manőverezési lehetőségük. Nem volt elegendő katonai egységük, ezredek és hadosztályok hiányoztak, amelyek pedig a német vezetség rendelkezésére álltak, szinte állandó létszámhiánnyal küzdöttek. 1944 júliusában a front közeledett Varsóhoz, a németek pedig olyan egységeket helyeztek át Varsó környékére, amelyeket használni tudtak e fontos közlekedési csomópont területén végrehajtott különböző hadmozdulatok biztosítására.

A Varsó környékén lévő 2. magyar hadtest parancsnokát, Lengyel Bélát nevezték ki a hadosztály  altábornagyává. A vezetékneve nomen est omen – Lengyel. A családi legenda szerint a Zajączkowski nevű lengyel nemesi családból származott, amely az üldöztetések elől Magyarországra menekülve megváltoztatta a nevét. Hogy ez igaz-e, nem tudjuk, igaz viszont, hogy az altábornagy éveken keresztül betöltötte a varsói katonai attasé pozícióját. A hadtest három, nem teljes létszámú gyalogos, és egy szintén hiányos lovas hadosztályból állt. A hiány érezhető volt a nehéz fegyverzetben és a tüzérségnél is, a hadtest nem tudta teljesértékűen ellátni harci feladatait a Vörös Hadsereg támadása elleni védelemben – másféle módon azonban lehetett őket hasznosítani.

A varsói felkelők, akik 1944. augusztus 1-jén kezdték meg a harcot, a kezdetektől fogva számoltak a Varsó környéki erdőkkel. A kampinosi, a kabaty-i és a chojnówi erdőkben gyülekeztek a partizáncsapatok, innen érkezett a segítség, a fegyver és az ellátás a harcoló fővárosba. A német vezetőség megpróbálta elvágni az utat Varsó és a Varsó környéki erdők között, ehhez azonban nem volt elegendő harci egységük, azokat egyébként is lekötötte a felkelőkkel folytatott kemény harc. Nicolaus von Vormann a 9. német hadsereg parancsnoka tökéletesen tisztában volt vele, hogy a magyar csapatokat semmilyen körülmények között nem tudja kényszeríteni, hogy a lengyelekre lőjenek. Csak abban tudott reménykedni, hogy legalább a lengyel egységek közötti összeköttetést megakadályozó passzív fal szerepét be fogják tölteni. Ez a reménye is csalókának bizonyult.

A 12. gyaloghadosztályt a kampinosi erdők felé irányították, hogy elvágja az összeköttetést e hatalmas erdőség és Varsó között. Minden lengyel jelentés nagyon jó emlékeket örökített meg a csapatok közötti kapcsolatokról. Az erdőből továbbították a felkelőknek szánt segítséget, és itt gyülekeztek a partizáncsapatok is. Az erdő és a fellázadt Żoliborz között főleg éjszaka mozogtak, a magyar egységekkel azonban nem került sor semmilyen fegyveres összetűzésre. Előfordult, hogy a két oldal tisztjei előre kijelölték a szállítási útvonalat, hogy elkerüljék az esetleges incidenseket vagy véletlen lövöldözéseket. Hasonlóan cselekedett a Varsótól délre szolgálatot teljesítő 1. lovashadosztály is.

A 9. német hadsereg parancsnoka tisztában volt a magyar csapatok hozzáállásával, mikor a jelentését írta:

„A kampinosi erdők nyugati részén a nemzeti felkelők tartalékosaiból friss erők csatlakoztak a varsói felkelőkhöz. Megsemmisítésük és a Varsóba jutásuk megakadályozása különleges erőket igényel. Meg kell említeni az itt állomásozó magyar katonai egységeket, amelyeknek a felelőtlen magatartása veszélyezteti az általunk folytatott nehéz védelmi harcokat.”

Több dokumentum is fennmaradt arról, hogy a magyar egységek hadianyagokat, ellátást, sőt fegyvereket is adtak át a felkelőknek, valamint tudósítottak a lengyelek állásai ellen irányuló német csapatmozgásokról is. Azonabn a 9. német hadsereg parancsnoksága parancsot adott a „tetten ért”, lengyeleket segítő magyar katonák kivégzésére. Az ő sírjaik Varsó körül találhatók, többek között a Zalesie Górne melletti erdőben. A magyarok a polgári lakosságot is segítették, amelyet különböző módokon űztek el a németek az általuk elfoglalt varsói kerületekből. Idővel a magyar csapatokat elkezdték kivonni a térségből, és áthelyezték őket Magyarországra. Ezt két dolog idézte elő. A német vezetőség teljes bizalmatlansága, a lengyelek segítésének nyilvánvaló jelei, valamint Románia kilépése a III. Birodalom szövetségesei közül. A magyar honvédekre nagyobb szükség volt saját hazájukban.

 

 

 

Érdekes és nem eléggé kutatott magyar szál a varsói felkelésben a magyarok lengyel oldalon való részvétele a harcokban. Augusztus 5-én a Honi Hadsereg legendás „Zośka” zászlóalja felszámolta a „Gęsiówka” német koncentrációs tábort, kiszabadítva többszáz zsidó foglyot. Köztük magyar zsidókat is, akik közül többen csatlakoztak a felszabadítókhoz, önkéntesen vállalva háttér- (orvosok, szakácsok) vagy frontszolgálatot. Sajnos ők is osztoztak a felkelés egyik legjobb alakulatának a sorsában, és nagyon nagy veszteségeket szenvedtek a következő harcokban.

A varsó felkelés 63 napi nagyon nehéz harc után ért véget. Azok, akik túlélték, német fogságba vagy készermunkára kerültek. E drámai napok résztvevőinek emlékezetében megmaradt a magyar katonák nagyon barátságos magatartása a főváros lakóival szemben.

2015-ben jelent meg Maria Zima „Magyar katonák és a varsói felkelés” című könyve, amelyben részletesen olvashatunk a felkelés nehéz napjainak közös vonatkozásairól. A könyv magyar nyelven is elérhető a magyar olvasók számára.

Minden év augusztus elsején 17 órakor az egész város megáll egy percre, az utcák fölött rakéták füstje, fehér-piros zászlók mindenhol. Ezen a napon Varsó fiataljai nagyapáik és dédnagyapáik 1944-es tetteire emlékeznek. Ezekben az emlékekben fontos helyet töltenek be a magyarok is.

Varsó emlékezik.

Tisztelet és dicsőség a hősöknek!

 

Marcin Bąk