A magyar Szindbád utazásai



Ehhez az élvezetes, bár régimódi prózához elég későn – túl későn – jutottam el csakúgy, mint az egész magyar irodalomhoz. Emlékszem, hogy még az iskolában mennyire lenyűgözött Déry Tibor „Niki, Egy kutya története” c. kisregénye, amelyet először Jerzy Giedoryc adott ki lengyelül 1959-ben, a következő komolyabb találkozásra a magyar irodalommal viszont Kertész Nobel-díjáig, vagyis 2002-ig vártam. Utána már jött a többi… Esterházy Péter és a „Harmonia caelestis”, Krasznahorkai László, de mindenek előtt Márai Sándor – Teresa Worowska, Irena Makarewicz és a már elhunyt Feliks Netz által – rendszeresen fordított és kiadott életműve ragadott magával.

És így, Márain keresztül, pontosabban fogalmazva a „Szindbád hazamegy” című – Worowska által fordított és a 2008-ban a Czytelnikben megjelent – könyvén keresztül ismerkedtem meg Krúdy Gyula munkásságával.  Ezt a regényt Márai kedvenc írójának stílusában írta – magáról Krúdyról. A címben szereplő Szindbád ugyanis az 1933-ban elhunyt író, számos regény, elbeszélés, tárca és cikk szerzője, akinek a legjelentősebb műve az 1911-ben írt „Szindbád ifjúsága”. Márai saját „Szindbádját” 1941-ben írta meg, és benne bemutatja az 55 éves író utolsó napját, akit mesterének tartott. Nem ő volt az egyetlen. Elżbieta Cygielska a lengyelül „Alvó nők városa” címmel megjelent kötethez írt utószavából megtudtam, hogy – ahogy Grendel Lajos kortárs irodalomtörténész felmérte – tízből nyolc magyar író szereti Krúdyt. Mert van is miért. Senki nem írta le úgy a Nyírséget, a szülőföldjét, „ahol a levegő, a homok, a szél és a víz olyan varázslatos, hogy a magyarnál is magyarabbá teszi még azt is, kinek az apja nem beszélt magyarul.” Krúdy helyesen beszélt, bár a családi helyzete bonyolult volt. Vagyonos, nemesi családból származó apja (szintén Gyula) a család szolgálójával keveredett viszonyba, a lány teherbe esett, ezt követően elbocsátották a háztól, ám a tisztességes fiatalember nem hagyta el, és évekkel később már ismert ügyvédként feleségül vette – figyelem! – tíz gyermekének édesanyját. A „Szindbád ifjúkorának” későbbi szerzője 17 éves volt, mikor apja nyomdokaiba lépett. Ő egy rabbinak a lányát vette el feleségül, otthagyta a számára az apja által megálmodott jogi tanulmányokat, hogy hivatásszerűen is az írásnak szentelhesse életét. Az apja kitagadta, a fiatal Krúdy azonban ambiciózus volt, és kétségtelenül tehetséges, ami azonban nem változtat a tényen, hogy nehezen élt, mivel az újságokba írt versekért kapott honorárium nem volt magas, és ezekből nem tudta eltartani magát.  Ugyanis nagy pazarló volt, ínyenc és nagyevő, de még nagyobb ivó, nőcsábász, mindenek előtt azonban társasági ember, és ahogyan ma mondanánk, született riporter, aki még a legegyszerűbben elmesélt történetnek is képes volt mélyebb értelmet adni.  Mindenesetre az „Alvó nők városa” szerzőjének családi élete sajnos sem az első, sem a második feleségével nem volt sikeres. 1897-ben átköltözött Pestre, amelyet ezután a haláláig már el sem hagyott. Az ő Szindbádja többségében varázslatos utazásokon vesz részt. Maga Krúdy szintén utazik, kávézóból étterembe, szállodából borozóba, klubból szerkesztőségbe, ahol türelmesen várja nyomorúságos gázsiját. A nőkről elmélkedő írásaiból – akikről ugyanúgy ír, mint Bruno Schulz, akivel gyakran össze is hasonlítják – megtudjuk, hogy a női térdek megszállottja volt. Az írásmódja szerint pedig Kertész többek között Kafkával és Prousttal hasonlítja össze. De ne is foglalkozzunk ezekkel a hasonlóságokkal. Krúdy prózája valóban nagyszerű olvasmányélmény, és valójában – nemcsak azért mert gyakran szól ételekről – ínyencfalat. Krúdy Gyula azt állította, hogy semmit nem bán az életében.  Még – ahogy azt a kötet címadó elbeszélésében, az „Alvó nők városában” írta – „az erkölcs elleni bűnöket sem, egyszerűen semmit, amit csináltam. Néhány emberrel az a probléma, hogy a halál küszöbén, nem tudnak mit meggyónni a papnak.” Nem, ez nem ő volt.

 

Krzysztof Masłoń

 

A szöveg a „DoRzeczy” hetilap 27/329. számában jelent meg.